Pszichó

1.

A héten a nagykállói pszichiátriát jártam, de a nyíregyházi pszichiátria is imád engem (mük es wimáddzsuk üköt), és perrel fenyegetnek, meg idézgetnek “igazságügyi” elmeorvosi vizsgálatra, nem tudom, miért nem szállnak már le rólam, ez már így fog menni: bírósági tárgyalás -> fellebbezés -> bírósági tárgyalás -> fellebbezés, and so on, végtelen ciklusban. Ha kell az atyaúristenhez is fellebbezni fogok, idióta majmok.

Amit viszont még meg tudok tenni: fogok megint írni egy nyíregyházi pszichiátria című bejegyzést, amiben válogatok az eddigiekből, és megintcsak az én blogomat fogja kiadni a Google első találatként, az lesz csak a nem mindegy… A bírósági tárgyaláson meg szépen majd elmondom, hogy milyen módszerekkel akartak Hodászra és a gerontopszichiátriára bezárni, lévén, hogy nem voltam gondnokság alatt. Rohadékok.

Egyben fel szeretném hívni a skizofrén populáció figyelmét, ha a helyi pszichiátria kiskirálya úgy dönt, hogy nekik lágerbe kell vonulni, akkor oda kell. És nem majd a szülei halála után, vagy valami távoli időpontban, hanem mánazonnal. Dr. Kancsev Alexander azt hitte, megvannak a megfelelő eszközei: pszichiátria->”rehabilitációs benntartás”->gerontopszichiátria->bírósági tárgyalás, kizáró gondnokság (hogy gondolta, Kedves?)->mentővel Hodászra. Lehet, hogy ez Bulgáriában így megy, de ez itt Nyíregyháza, Magyarország. Nem maguk szokták kérdezgetni, hogy milyen év, milyen ország, milyen város? Most én is felteszem ugyanezeket a kérdéseket.

Nem, nem 1944, Németország, Auschwitz-Birkenau… á, csak egy ember élete, mit számít… NEM IGAZ?! És mindezeket hobbiból, mondhatni úri passzióból találta ki nekem a drága intézményvezető főorvosúr. Fasiszta állat. És 2013 van, b+.

Gondolom, ezek után “szeretettel várnak” a mhelyemen.:-)  Úgyis egyre kevesebb kedvem van már bemenni. Nem érdekel, én a szemébe is mondom a tárgyaláson. Akármelyiknek.

Ja, lefekvés 9 körül, felkelés… még nemtom. “Jó éjt, Dorottya!”

2.

A lehethogy leendő pszichiáterem (ez már rajta ragadt, lám, így kapják az emberek a hülyébbnél hülyébb neveket a blogokban) szerint internetes naplót kellene írnom az alvási szokásaimról. Hogy mikor fekszek le, és mikor kelek fel, ilyesmi. De miért pont naplót? És miért pont interneteset? Már előre örültem, hogy elkezdek egy blogot, ahol hosszasan kommentálom minden éjszakai felriadásomat, és még hosszasaban beszámolok az álmaimról, amelyekben pszichiáterekkel és szoc munkásokkal létesítek szexuális kapcsolatot virágos réten szaladgálok.

Ilyen rózsaszínű lenne a háttér, a design csillagokkal lenne tele, szépen megvetett ágyikóval, meg plüssállatkákkal. Vennék egy micimackós pizsamát, és az lenne a fejléc, ahogy abban kidőlök, kezemben egy sörösüveggel édesdeden hajcsizok.

De rájöttem, hogy neki erre aligha lenne ideje, igazából nem pszichológus, még ha – úgy vettem észre – meg is próbálja holisztikusan kezelni ezt az egész katyvaszt, amit a pszichiátria magában foglal. Még rövid, fél mondatos válaszokat is megenged nekem, sőt odafigyel, sőt figyelembe is veszi, amit mondok neki. Szinte a nyelvemen volt, hogy már írok is valami ilyesmit, majd beleírom a sorok közé jól elrejtve, hogy mikor fekszek le, és mikor kelek fel.

Például tegnapelőtt lefeküdtem 10 körül, és 3 körül keltem fel, tegnap lefeküdtem szintén 10 körül, és hat körül keltem. Egyébként meg ha lefekszek valamikor napközben, egyrészt hülyeségeket  butaságokat álmodok, másrészt meg miután felkelek, egy kicsit idegennek tűnik nekem az egész életem, mintha igazából ez nem is én lennék. Főleg, ha eszembe jut a legutóbbi pszichózisom esti mesém.

Elárulom, mi lesz a blog vége: leszokok a bad language-ről, a korkülönbség ellenére beleszeretek lehethogy leendőbe, feleségül veszem, lesz 5 gyerekünk, és azután már csak a Bezzeganyán leszek utolérhető. Happy End.♥